6mm.hu

Május 13–15 között zajlott Bulgária nyugati részén az Operation Fulcrum nevű 3 napos hard-milsim. A tavalyi két fős magyar delegáció idén húsz fősre duzzadt, hogy a végére járjunk, hogyan játszanak tőlünk keletre.

A bolgár airsoft

Bulgáriában az airsoft gyerekcipőben jár, alig néhány éves múltra tekinthet vissza. A néhány száz játékos közül azonban csak kb. 10 fő foglalkozik a milsim ágazattal, ők viszont a tavalyi tapasztalatok alapján nagyon komolyan veszik, és mindannyian aktívan próbálják a „tömeg” figyelmét is felhívni a bonyolultabb szcenáriókra.
Ezekből évi 1-2-őt szerveznek, de óriási energiaráfordítással és már 5-6 hónappal korábban pörögnek az adott játék nagyszámú rejtett topikjában és egyéb csatornákon. A játékok néhány tíz fővel zajlanak, a százat ritkán éri el résztvevők száma. Az airsoft legálisan játszható közterületen is, ezért a játékok nincsenek „pályára” szorítva, lakott területen kívül bárhol szabad a vásár. (Jogilag lakott területen belül is, de értelemszerűen kivonulnak a játékosok a falvakon-városokon kívülre.)

Az ország maga sokkal szegényebb, mint Magyarország, így az ottani játékok inkább a sztorira és a fizikai kondira helyezik a hangsúlyt, nem láttam senkin értékes felszerelést, illetve jellemzően sokkal kevesebb cuccal játsszák a játékot, mind az egyéni felszerelés, mind a szervezői kellékek terén. A tőlünk nyugatabbra rendezett játékok során mindig a magyarok maradnak alul a mezőnyhöz képest felszerelésben, izgalmas volt most az egyszer a nyugatot képviselni éjjellátókkal, füstökkel, GPS-el és Puxingokkal. Másrészről amennyire jobbnak gondolom magunkat a német/osztrák/stb játékosoktól fizikai felkészültségben és szívósságban, ugyanannyira tartottam a bolgároktól is, akik kacagva szaladtak hegynek felfelé még a nap végén is a tavalyi játékon, míg én negyedakkora málhával, sántítva-káromkodva húztam magam a sor végén.

A táj, ami mágnesként vonzott vissza magához

A tavalyi 1 napos Hidden Dangeren már kaptunk egy benyomást az ottani airsoft életről, illetve a fent leírtakról, ezért meglepődtem, amikor meghívást kaptunk idén egy három (!) napos játékra. Annak ellenére nagy fának tűnt ez a fejszéjükhöz képest, hogy a Hidden Danger közel hibátlanra sikerült, és játékosként is nagyra tartom őket… de a szervezésben gyanítottam, hogy még nincs nagy tapasztalatuk. A hezitálásomat végül a szervezők fentebb említett, korán megkezdett pörgése oldotta fel: novemberben már kész rajbeosztást vártak tőlem a májusi játékra, honlapot lőttek fel és napi szinten szórakoztattak MSN-en a részletkérdéseket taglalva.

A felkészülés

A keretet szűkre szabták: 20 főt vártak az egyik oldal Special Force alakulatába a magyaroktól: sokat menős, hátizsákot cipelős, HQ-val nem rendelkező játékmenetre vállalkozó emberek összetrombitálásában kérte a segítségemet a kontaktunk, ReconPro. Az alakulat lényegéből adódóan elutasították a nagyobb létszámra vonatkozó kérésem, szóval egy fájdalmasan szubjektív lista után, kb. 1 hetes toborzás után november elejére meg is volt a csapat.

A bolgárok, habár tapasztalatban elmaradnak a magyar szervezőktől, rengeteg ötlettel rukkoltak elő, ami nekünk is újdonság volt. Ilyen náluk a már játékok előtt elkezdődő információszerzés informátoroktól, illetve kémkedés a másik oldal naivabb játékosaitól. Az in-game információkat (és ők szinte mindent annak kezelnek) in-game módszerekkel illett (volna) megszereznünk. Ez praktikusan azt jelentette, hogy a játék topikjában ReconPro „informátort” játszott, vagyis mindent kérdezni kellett tőle, magától semmit sem árult el, illetve azt a keveset is csak az adott infóra jellemző időzítéssel adagolta: ezt a csapat vegyesen fogadta, volt, aki élvezte a játék előtti játékot, volt, aki a haját tépte és volt, aki csak remekül szórakozva olvasgatta a színjátékot. Egyben megegyeztünk: a bolgárok valószínűleg halálosan komolyan veszik az airsoftot.

Most akkor melyiket kell nézni?

Megtudtuk tőle, hogy a 20 fő két tíz fős rajban fog operálni, és mindkét rajt kísérni fogja majd egy game marshal, aki in-game fog információkkal ellátni minket. A játékon kb. 160 fő fog részt venni egy 6*5 km-es területen, 300 méteres szintkülönbséges, bolgár mércével „dombos” helyen. Scriptet nem írnak, minden akciónknak meg lesz az in-game hatása, és a tevékenységünk teljes mértékben ránk lesz bízva: hogy cipeljük-e a cuccot, hogy mit milyen sorrendben semmisítünk meg és milyen útvonalon vagy napszakban közlekedünk, hogy felvesszük-e a kapcsolatot a LARPos civilekkel és a belőlük kivált, nem elkötelezett milíciával, vagy inkább rejtve maradunk: ők semmit sem fognak megmondani. Kérték, hogy helyezzünk hangsúlyt a tervezésre, mert a játék nagy része ezen fog állni vagy bukni, a terepen szinte már csak „a következmények” várnak minket.

A felszerelés

A fent leírtak tudomásulvétele után egy stabil, hosszútávú pánikroham tört rám: hogyan fogom megoldani logisztikailag a pakolást úgy, hogy cipelni is tudjam a csirke méretű hátammal. Könnyes szemmel váltam meg elválaszthatatlan plate carrieremtől, és tarháltam össze egy Y-hevedert, zsebeket rá illetve egy megfelelő méretű hátizsákot. Hálózsákon és fektetőanyagon kívül csak egy poncsót tettem el eső esetére a cuccaim fölé, egy goretex felsőt, 1000 bb-t, és kaját voltam hajlandó megtűrni a zsákban. Víz helyett egy levél víztisztító tablettát tettem el, amit menet közben terveztem vételezni patakokból, illetve szerencsésebb esetben a szervezők által kitett palackokból.

A kaját igyekeztem okosan összeállítani (kösz dawe-nek a tanácsokért), konzervek a súlyuk és alacsony kalóriatartalmuk miatt szóba sem jöhettek, sok számolgatás után kb egy mélytányérnyi energiaszelet tette ki a papírforma szerinti tápanyagszükségletem. Pók indulás előtt aggódva nézte a hátizsák legkisebb zsebét, amint elnyelte a 3 napi komplett adagom, de próbáltam elhitetni magammal: tudom, mit csinálok. A vitamin- és fehérjerudakon kívül egy dolgot tettem be, fél kiló teljes kiőrlésű kenyeret, aminek gyomorbélelő/savszelídítő funkciót szántam, mivel a fenti kis hasznos cuccok pörgetnek és táplálnak, de a gyomrom teljesen üresen marad tőlük… nos, valamit valamiért. (utólag kiderült: működött a fenti recept.)

Reméltem, hogy a fenti hátizsákot sem kell végig cipelni, és a mellénybe pakoltam a folyamatosan nálam levő cuccokat: itt is kíméletlen szelekcióra került sor. 3 db tár, egy pipalámpa, térkép, éjszakára világos szemüveglencse, egy marék energiakaja, rádió + 2 pótaksi került a szíjjamra, illetve a legnagyobb tétel, a medik zseb. A rajom medikjeként off-game nővérkeként is terveztem működni, és meg is állapodtunk indulás előtt, hogy én felelek a raj EÜ-cuccaiért, habár mindenkinek lesz saját IFAKja is. A medik zseb bizonyult a játékon a leghasznosabb súlynak, tartalma pedig a következő volt: víztisztító tabletta, Magnézium pezsgőtabletta, Magnézium tabletta, Calcium, Betadine, Panadol, széntabletta, antihisztamin, steril lap, steril géz, leukoplast, olló. A felsorolt elemekre az antihisztamin kivételével mind szükség volt, ezért írom le ennyire részletesen: ajánlom, hogy nehéz játékokra a fenti sor extra súlyt pakoljátok be, megéri. Mivel akadt még hely benne a fentiek bepakolásánál, betettem még két fiola izotóniás italport, ami gyorsítja a kiszáradás kezelését, vagy ha másnak nem kell, elveszi a víztisztító tablettás víz kellemetlen ízét.

A vég kezdete

Csütörtök este 8-kor ölelkeztem össze a bérelt buszunk mellett a megjelentekkel. A húsz vitézhez egy huszonegyedik is csatlakozott: velünk tartott Sten is, mint harctéri fotós. Már majdnem elindultunk, amikor az egyik prominens résztvevő, adatvédelmi okok miatt nevezzük „Ödönkének”, rájött, hogy nem rendelkezik érvényes okmányokkal a határátlépéshez. Rövid, másfél órás toporgás és telefonálás után rájöttünk, hogy nem, nem létezik 0-24-es okmányiroda, és maga a röszkei határőr úr is megmondta a telefon végén, hogy esélytelen a meglévő papírjaival megpróbálni is. Szóval megkérdeztük Lacust, hogy mi a terve, lassan döntésre kéne jutni, csodálatos lélekjelenléttel közölte: leszarja, márpedig ő akkor is jön. Így gördült ki vidám Mókus Örsünk Pestről.

Nyugalom és alvás a buszon.

A legcsücskösebb határ a magyar volt, ahol tudták, hogy sántít az okmány, de eltereltük a figyelmet erről a kérdésről 30 db fegyvernek látszó tárggyal, és ezt a gyakorlatot még háromszor alkalmaztuk, nagy sikerrel. Mivel Szerbián át utaztunk, az útvonalunk kétszer is keresztezte az EU határt, ennek ellenére sem Lacusból, sem a fegyverekből, (sem az egyéb, kétes megítélésű katonai felszerelésekből) nem kerekedett probléma. A bolgár határon ugyan összerántották az egész átkelő személyzetét, hátha valaki tud valami okosat mondani az őrült buszos emberek esetére, de belefájdult a fejük az összetett problémába, és inkább átengedtek.

Határőrök a sírás határán.

Péntek délelőtt, verőfényes időben érkeztünk meg az uticélunkhoz: a favella-utánérzésű falvak egyik zsákutcájában várt sofőreink szállása. A regisztrációra várva elköltöttünk a hotelben egy "utolsó melegétel" című étkezést, majd délután négyre átbuszoztunk a 3 faluval odébb található check-inhez. Más nem állt sorban rajtunk kívül, cserébe lekezelhettünk a két eljövendő kalauzunkkal: ReconProval és a később "robotnőként" aposztrofált hölggyel, Sylviával. A szeretetcsomagban volt egy semmire sem használható, gagyi térkép (szerencsére tomekk még itthon gondoskodott saját szerkesztésű, molinóra nyomott darabokról), egy energiaszelet, egy izotóniás italpor, kulcstartó, egy marék játékpénz és egy Op. Fulcrumos poló. Visszazötyögtünk a hotelhez, és nekiálltunk a hotel főbejáratánál készülődni. A játék péntek este tízkor kezdődött, vagyis néhány órát még sikerült elmismásolni, járkálni meg persze gearboxot szerelni.

Este fél tizenegy körül megjelentek az UAZok, és megérkeztek a kalauzaink is: Ranger Unit 1-jét (amiben a Hellsoft, Ragnar és a dawe-család volt) jobbra, tomekk Unit 2-jét balra vitték, egymástól pár kilométerre volt a ledobási területünk. Az első feladatunk az volt, hogy keressük meg egymást és vegyük fel egymással a kapcsolatot.

A Trákia Tours a piroslámpás negyeden halad át

Jómagam a Unit 2-es rajjal tartottam, amit a Vadkanok, a gsm család és az EDAT képezett. A táj nyílt volt és fátlan egy jó darabon, a Hold ragyogott felettünk, így szabad szemmel is könnyű volt tájékozódni, de volt nálunk 3 éjjellátó is, amivel a távoli facsoportokat fürkésztük. A rádiókapcsolat azonnal létrejött a Unit 1-el, és elindultunk a játékterület déli szélétől egy keréknyomban északra. Ekkor volt alkalmunk először megtapasztalni azt, hogy a hátunkon a málha valóban 25 kilót nyom, valóban menni kell vele és valóban nagyon szar sötétben vele közlekedni hepehupás, bokagyilkos terepen. Már pont elkezdtem magam sajnálni és végtelen, ólmos fáradtságot éreztem minden tagomban, amikor ötszáz méter megtétele után a hátvédünk, Sebész előreszólt: jármű közeledik. Nem, nem a pálya melletti úton, hanem felénk. Körülnéztünk, de csak bokáig érő fű meg egy szánnivalóan sekély árok közül választhattunk, mint rejtekhely. A felderítő 100 méterrel odébb kis tüskebokrokat szpottolt, ezért elhangzott a mesés parancs: sprint a tüskebokrokig, mielőtt utolér minket a platós teherautó. A fáradtság - husss - tovaszállt, és 10 centivel a talaj felett libegve száguldottam, míg párás szemüvegtől vakon be nem csapódtam a bukszusba. Ledobtuk a hátizsákot és mindenki igyekezett az egy darab bokor mögött eggyé válni az anyafölddel. A nyitott platón kb 20 ellenséges katona kedélyeskedett, kacagtak, hangoskodtak és gyorstöltőztek, nem szúrtak ki hála istennek. Hagytuk őket tovahaladni, és felmálházva észrevétlenül folytattuk utunkat az eredeti célunk felé.

Egy kilométer után új infót kaptunk: a randevúpontunkon valószínűsíthetően ellenséges erők tartózkodnak, készüljünk fel egy esetleges kontaktra. Rövid keresgélés után találtunk egy facsoportot, aminek a tövébe nem szűrődött le a holdfény: a málhákat letéve, könnyű felszerelésben ügettünk tovább, hogy időt és energiát nyerjünk. Alig telt el 10 perc, az éjjellátók mozgást mutattak előttünk. Kezdett gyanús lenni ez a nagy forgalom egy ilyen óriási területen, hiszen lassan és óvatosan haladtunk egy pisszenés nélkül, és igyekeztünk nem hibázni. Hogyan kerültek megint a közelünkbe? Lelapulva megvártuk, amíg a járőr eltűnt, és elértük a randevú pontként megjelölt hegy lábát. Itt már bozótos-erdős növényzet várt minket, könnyű volt elbújni, de haladni egyáltalán nem.

Az ellenséges járőr után alig fél órával megint mozgást láttunk kb száz méterre tőlünk, ekkora már nagyon erős gyanúval éltünk, hogy a velünk tartó, folyamatosan telefonba suttogó game marshal sántikál valamiben. Dühösek lettünk, amikor felfedeztük az árulást, de nem tehettünk semmit egy szervező ellen, ezért sokszoros figyelemmel haladtunk tovább, tudván, hogy tudják, merre járunk. Felkapaszkodtunk a hegyre, ahol rövid várakozás után megtalált minket a Unit 1, akikkel még mindig velük volt a hátizsák, és kimerülten zuhantak mellénk, örülve a pár perces pihenőnek. Elmondásuk alapján többször átkeltek egy patakon, több hegyet megmásztak, a velük tartó ReconPro pedig kaffogó pulikutyaként hangoskodott és pattogtatott parancsokat, amelyeket senki sem teljesített, mivel a legjobb tudomásunk szerint nem volt felettünk a parancsnoki láncban. Ez őt kevéssé zavarta, cserébe annyira hangos volt, hogy a Unit 1 mögött idővel fel-feltűnt néhány őket követő ismeretlen üldöző is. Hajnali egy óra volt ekkor, és kezdtek a csapaton megmutatkozni a fáradtság első jelei, mivel az előző éjszaka az utazás miatt senki sem tudott aludni.
A randevú-hegyen nem találtunk senkit, de a kalauzunk elmondása alapján fél óráig tartanunk kell a hegyet. Úgy döntöttünk, hogy Rangerék maradnak pihenni, mi pedig visszamegyünk a zsákjainkért, majd ha letelt a fél óra, Rangerék is utánunk jönnek, és együtt keresünk egy rejtett menedéket, ahol állandó jelleggel tárolhatjuk a cuccokat, illetve pihenhetünk.

A terveket tett követte, összeszedtük a csomagokat és míg Rangerékre vártunk, biztosítottunk egy, a felderítés szerint forgalmas kereszteződést, de nem járt arra senki. A folyton telefonáló Sylvia miatt minden bokorban ellenséget sejtettünk, és többünkkel is elkezdett tréfálkozni a szeme: biztosra vettem, hogy fényeket láttam felvillanni egy facsoportnál, de két társam nem látott semmit, akikkel ugyanarra néztem. Kimerültek voltunk, és már semmit sem jelentettek az érzékszerveim jelzései... de a többiek is össze-vissza láttak és hallottak mindent. A Unit 1 hamarosan befutott, és elindult a karaván a játéktér közepén elhelyezkedő hegy csúcsa, mint stratégiailag legfontosabb magaslat felé. Némán lépdeltünk, verejtékezve a 8 fokos éjszakában, csak a tűzpárom szuszogását és a bakancstalpak csikordulását hallottam. Hajnali négy körül végre elértük a kiszemelt magaslatunkat, ahol - nem túl váratlanul - fények és hangok vártak minket. Lelapulva megvártuk, amíg eltávolodnak: szerencsére pont távozóban voltak a rossz emberek. Miután tiszta volt a levegő, egy jól védhető bozótosban megágyaztunk magunknak, és 6 őr kivételével mindenki álomba ájult.

A Unit 2-ből én nyertem meg Pókkal és tomekkel az első szakaszát az éjszakai őrségnek: a többiekkel elalvás előtt pontosan egyeztettünk, hogy ki kit fog kelteni és kire mennyi alvás jut. Az azonnal elalvás ellen egy ötlet tudtam kitalálni: kenyeret kezdtem rágni. A rágás volt az egyetlen kapocs az ébrenlét és a tudatom között, többször riadtam fel arra, hogy abbahagytam a csámcsogást. Ilyenkor még több kenyeret tömtem a számba, hogy véletlenül se fogyjon el, mert akkor menthetetlenül beájulok. Nagy nehezen letelt az őrség, reggel hatkor felváltott a második adag őr, én meg elsétáltam a zsákig, és leoltották a lámpát.

Szombat

Fél tíz körül, frissen és fiatalosan ültem fel a zsákban, és arra lettem figyelmes, hogy jó Sylviám petárdákat dobál az alvó/reggeliző emberek mellé. Mint kiderült, le lettünk aknavetőzve, gyaníthatóan az ő általa leadott koordináták alapján, hiszen ellenség nem került a közelünkbe az őrségnek hála. Elmondhatatlan boldogság volt narancs kendővel ébredni, de végülis fél óra helyben visszaállást jelentett, annyi meg amúgy is kellett volna a reggeli készülődéshez.

Káromkodva vettük észre, hogy ReconPro - amellett, hogy sem Rangert, sem tomekket nem hagyta aludni - elvitt néhány embert, akik így nem tudtak őrködni, és többen bent ragadtak éjjel az őrségben váltás híján. Megjelentek az első begörcsölt hátak és csuklyásizmok is: rögtönzött masszázsszalonomban igyekeztem indulásra kész formába gyúrni a rajomat, ami fél 11-re sikerült is: a Unit 2 megint útra kelt homályos céljai felé.

Egy távoli hegyen baráti erőket ért nagy erejű támadás, a feladatunk az volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet (hogyan máshogyan), érjünk oda és támogassuk őket. Itt várt minket ReconPro is a két hiányzó emberünkkel. A hőmérséklet 25 fok körül lehetett, szakadt rólunk a víz, pajkos patakokban csordogált alá az álcafesték az arcunkról és aggódva nézegettük, ahogy gyorsan apadnak vízkészleteink. Mire a hegyhez értünk, a konfliktus megoldódni látszódott: a baráti erők főparancsnoka röviden üdvözölt minket, és tájékoztatott, hogy az emberei hajtják az ellenséget, és mi a második sorban menjünk: szedjük össze a sérülteket és próbáljuk meg nem zavarni az embereit a munka közben. Kérdőn néztünk egymásra, majd otthagytuk. Összeszedtük a két emberünket, és az épp félrenéző ReconPro elől gyorsan kereket oldottunk. Sietve egyesültünk a közben felbukkanó Unit 1-el, és magunk mögött hagytuk nyomasztó játékmesterünket.

A céltalan célunk egy vízlerakat felkeresése volt, délután egy óra magasságára el is értük a szomszéd hegyen levőt: ekkorra az éjjel aludni nem tudó társaink gyakorlatilag összeomlottak. A víztartalékainkat utántöltöttünk, de a hajnalban kimaradt, illetve részben elmaradt pihenőt nem lehetett tovább halogatni. Újra elkezdődtek az izomgörcsök, megtalált minket egy napszúrás, egy láz és egy gyomorrontás is, ezért a két végletekig kimerült parancsnok egy órás pihenőt parancsolt. Nemsokára ismerős kaffogás ütötte meg a fülünket: ReconPro megjelent, hogy parancsot hozott, azonnal menjünk felmenteni a nyolc heggyel odébb lévő baráti erőket, mert nagyon nagy baj lesz, ha meghalnak. Miután vázoltam neki, hogy nem viszem oda egyik - bölcsen- elbújt parancsnokhoz sem, mert pihennek, megint sírásra görbült a szája, és könyörgőre vette a figurát. Mivel magam is fáradt voltam, némileg csökkent diplomáciai érzékkel közöltem vele, hogy miatta kerültünk ilyen helyzetbe, ő húzta keresztbe a kínos gonddal kitervelt éjszakai pihenőnket, szóval vállalja a tetteinek a következményeit. A méltatlankodó-vádaskodó nyávogásból annyit tudtam kihámozni, hogy az ellenség az összes visszaálló pontunkat elfoglalta, és mi vagyunk a saját oldalunk egyetlen élő alakulata: ha mi nem állítjuk meg a 60 fővel irányunkba vonuló ellenséget, és alapítunk ezzel egyidőben egy visszaállópontot, akkor vége mindennek, és ellehetetlenül a játék. Erre azt a választ kapta tőlem, hogy a társaim egészsége meg fontosabb, és otthagytam, de Ragnarnak megesett rajta a szíve, és addig küzdött, míg Ranger nyomára nem bukkant, és pár perc alatt össze nem szedte a társaságot.

Testben és fejben elcsigázva

A megoldás végülis az lett, hogy néhány embert hátrahagytunk, hogy egy kis erőt gyűjthessenek, jómagam Pókkal egy rejtett helyen elkezdtük felépíteni a visszaállót, míg a Unit 1 és 2 maradéka, kb 15 fővel elindult, hogy felvegyen pár száz méterrel arrébb egy arcvonalat, és olyan sokáig feltartóztassák a 60 fős támadást, ameddig csak lehetséges, és lehetővé tegyék a visszaállópont felépülését. (A szabály szerint fél órán keresztül "épült" egy pont.)

A pont felépülése után Pókkal megpróbáltunk az arcvonalhoz csatlakozni, de közöttünk és az arcvonal között is rádióztak ellenséges mozgást, ezért lassan sikerült csak a csatlakozás. Az arcvonal közben kapott egy kisebb, 7 fős támadást, de a nagy roham elmaradt és nem úgy festett a helyzet, hogy a bolgárok jobban vannak fizikailag és pszichikailag, mint magunk. A pihenő társaink is összeszedték magukat ez alatt a másfél óra alatt, amit nyertünk az arcvonalas manőverrel, és hamarosan úton volt megint a hiánytalan létszámú Special Force.

A gyaloglás értelmetlensége, a baráti és ellenséges erők passzivitása, a kontaktok hiánya, a dumáló generális jelenléte és az akcióink tervezhetetlensége miatt a morál teljesen a padlón volt. Értelem nélkül minden lépés olyan volt, mintha kilométereket tettünk volna meg, és úgy olvadt az akaraterőnk, mint a fagyi a mikróban. Sokkal nehezebb volt fejben nem feladni, mint cipelni akár a hátizsákot is: először egy, majd két ember vetette fel a feladás lehetőségét, de ahogy telt múlt a nap, egyre többször jutott az eszekbe, egyre jobban hergelték egymást a raj tagjai az elkeseredettségbe és a délután végére kb a fele társaság fel akarta adni az értelmetlen túrázást.

Dühből mentem, mert dühös voltam a társaimra, akik nem tudták magukban tartani az elkeseredésüket és lejjebb húzták egymást. Dühös voltam a kaffogósra, mert még szombat délutánra sem értette meg, hogy be kéne hogy fogja, pedig előtte már sikerült aknára magyaráznia magát, aztán meg sírt, hogy medikeljük meg. Dühös voltam a robotnőre, aki még szombat délutánra sem értette meg, hogy fel fogjuk gyújtani a telefonját, ha nem teszi le és hagyja abba a sustorgást. Dühös voltam a hőségre, a hegyekre, arra, hogy csalódtak az emberek, akiket én hívtam el a világ végére... és főleg dühös voltam magamra, amiért ugyanannyira negatívnak éreztem a játék kilátásait, mint amennyire azt a hangosan hangoztató társaim érezték.

Az úticélunk egy unszimpatikus hegy volt, ahol egy elhagyatott rádiótornyot kellett felrobbantanunk. Néhány petárdával abszolváltuk is az elpusztítását, aztán elindultunk a következő hegyre, onnan meg a következőre. A sokadik hegy után, este 8 körül elértük a hátizsákjaink lerakatát, az otthont. ReconPro itt bejelentette, hogy mi vagyunk az utolsó emberek a pályán, mindkét frakció minden résztvevője hazament.

Egyrészről örültem, mert nem kellett kudarcot vallva hazajönnünk, másrészről meg elképedtem, hogy ilyen mértékben elszámították magukat mind a szervezők, mind a játékosok.

Az estét a hegy tetején töltöttük, rövid időn belül felülkerekedve a rossz hangulaton, és egy sírva-röhögős, sztori-mesélős estét csináltunk magunknak, magunk között.

Délelőtt felébredtünk, összeraktuk a cuccunkat és lesétáltunk a buszhoz: a hotel személyzete ugyanolyan szívesen látta ebédre a 3 napos, rákhasé illatot árasztó csoportot, mint amikor megérkeztünk: a röhögés és sztorizás itt is kitartott, csak úgy, mint a 14 órás buszúton hazáig.

Csodálatos hétvégém volt a legközelebbi barátaimmal, egy csodás helyen, amibe belerondított egy kritikán aluli játék.

Hazafelé

A Unit 2 útvonala: kb. 20 km.

 

Köszönet Stennek a képekért!